Elegem van.
Elegem van abból, hogy a nőnek mindig mindent bírnia kell.
Elegem van abból, hogy mosolyogni „kell”, miközben belül már alig él.
Elegem van abból, hogy a társadalom ünnepli a túlélést…
de alig tud valamit a valódi születésről.
Hány nő él ma úgy, hogy:
- erős
- összehúzza magát
- funkcionál
- működik
- „csinálja tovább”
…miközben belül valami régóta ordít:
„Ez már nem én vagyok!”
És tudod, mi a legfájdalmasabb?
Hogy megtanítottak bennünket csöndben szenvedni.
Mosolyogni.
Hálásnak lenni.
Túlélni.
„Elengedni.”
„Felemelkedni.”
„Pozitívnak lenni.”
De mi van, ha a következő fejezet nem a „pozitív gondolkodás”, hanem az őszinte, mély, nyers igazság?
Mert igen:
Vannak kapcsolatok, amelyek már rég halottak – csak még élnek bennük a nők.
Vannak szerepek, amelyek kifacsarnak – de „nem illik kilépni belőlük”.
Vannak életek, amelyekben a nő csak szereplő – nem főszereplő.
És most jön a sokkoló mondat: ez nem a sorsod… ez a megszokásod.
A női lélek most világszinten mozog.
Nem kicsit.
Nem finoman.
Hanem elementárisan.
A test jelzi.
Az idegrendszer jelzi.
A lélek jelzi.
Fáradtsággal.
Túlterheltséggel.
Szorongással.
Ürességgel.
Vagy épp azzal a furcsa belső érzéssel: „Több van bennem az életről, mint amit most élek.”
És ez már nem a túlélés hangja.
Ez a születés hangja.
A kérdés tehát nem az: „Hogyan bírjam tovább?”
Hanem ez: „Mikor adok végre életet annak a nőnek, aki valóban én vagyok?”
- Meddig engeded, hogy mások történetei írják az életedet?
- Mikor választod a saját igazságodat a megfelelés helyett?
- Mikor mondod ki: „Kész vagyok átlépni egy új minőségbe?”
Nem kell tökéletesnek lenned.
Nem kell késznek lenned.
Csak őszintének.
Ez a korszak nem a túlélő nő ideje.
Ez az újjászülető nő ideje.
És ha ezt olvasod, talán benned is már régóta él a kérdés:
„Lehet, hogy itt az ideje… megszülni önmagam?”
Ha szeretnéd:
- nem csak túlélni,
- nem csak funkcionálni,
- hanem valóban megszületni önmagad számára, akkor tarts velem ezen az úton.
Van egy tér, ahol ezt meg lehet élni – méltósággal, támogatással, szeretettel.
Várlak sok szeretettel, Girisha Andrea